Versek

Nem tudom, hogy lesz-e ilyen topic-ra igeny, de majd meglatjuk. Van egy ismerosom aki szabad idejeben verseket fabrikal. Ide varnak ilyesmiket ha vannak. Es mint ahogy illik, kezdem is en.

Vihar előtt

Örüld a percet,
És nézd a Napot,
Nem látszik már soká,
Többé nem láthatod.

Énekelj nekünk,
Halld a dallamot,
Halkul már egyre,
Csendben még hallhatod.

Még a fény ég,
Még a tűz lobog
Addig melegedj mellette
Nekünk ennél több nem jutott.

Játszunk még egy kicsit
És mosollyal zárjuk a napot.
Öleljük meg egymást,
Mindenki mit kapott.

Most csend van,
Olyan vihar előtti.
Nyugalom honol köztünk,
Baj még nem fertőzi.

De jönnek majd felhők,
Ez így lesz.
Derűből ború, élőből
Holt lesz.

Örvend a percet,
És nézd a Holdat.
Kék fénye örömmel
Már nem soká ringat.

Én szeretek verset írni csak nincs rá időm...
de majd összedobok valamit

((Mindenki megnyugtatására nem haldoklok...))

Lelkem fénye kemény ködbe burkolózik
Testem belső morajlása alig hallik
Fájdalom pihenteti muló eszemet
Miközben mellkasom a hidegtől reszket

Érzem néznek fenntről, de nem az angyalok
Halálom várják a fanyalgó alakok
Színtelen üresség, megérinthetelen
A valós semmiség miben részesedem

Kirekesztve, hisz a túlvilág nem fogad
Nincs maradásom,mert evilág kitagad




Egyszer élünk elv alapján leírom ezt a második verset is amit kb. 5 perce írtam...
eléggé befejezetlen mivel majdnem bealudtam rajta. És hozzá kell tenni hogy irodalomtanulás és Ossian hallgatás közben született. Mégse látszik egyiknek se a hatása


Fehér lepel a megfáradt bérceknek
Cserzett föld a szitáló esőnek
Nekem pedig a végtelen tengere
Hogy összes titkát előttem felfedje

Nem lenne idő, se olyan mi képtelen
Nem tipornának szilánkos lelkeden
Zsenge fűtakaró borította mező
tiszta forássú ér, csörgedező

Igaz, felhő takarja az eget
Mégis érzed a giotint fejed felett

Amúgy nagyon jó ez a Vihar előtt. Eltudnám képzelni mondjuk dalszövegnek...

Koszi, de te se panaszkodhatsz. Az elso nagyon tetszik kulonosen a vege! Nagyon oda teszi az "i"-re a pontot!

Kirekesztve, hisz a túlvilág nem fogad
Nincs maradásom,mert evilág kitagad

Rika-chama alias Nina! nem rossz a versed csak nem a kémia füzetembe kellett volna beleírnod...

Nem nagyon írtak ide, így merészelek még két verset fel tenni.

A háború öröksége

A világ ma nagyon hülye,
Háborút ordít mindörökre,
Az ártatlan féli, hogy békén nem hadják,
Így télre, már ő is vérben fürdeti kardját,

Pusztulást és halált üvölt minden,
Még a Nap is vörösen süt az égen,
E kór amerre jár, életbe semmit se hagy,
Ha csak megszületél, már attól is bűnös vagy,

Vannak egy páran, kik hiszik a békét,
Fegyver nélkül látnák már a háború végét,
Ők azok kik sose rántanak kardot,
Egy élet elvételére sosem látnak okot,

Bár tudják, hogy ez a kor sose érkezik meg,
Sorsuk elfogadták, hogy béke nélkül halnak meg,
Mind két oldal árulónak tartja őket,
Az elbukott, titkos hősöket,

De még az utókornak hagynak egy örökséget,
Képeket egy szebb világról, mennyei szépséget,
Hogy a háború nem a béke vége,
Hanem a béke a háború vége.

Átok

Az óra elér éjfélre
És halott test kell életre,
Szeme éhségről mesél
Mely a józanak is eszét venné.
De bolond az ki hisz szemének,
Melyet, valójában a bánat éget.

Bűnös ő, de öröké élhet
Dologban, mely el nem évülhet.
Embernek életét vette.
És így ezt érdemelte.
Hogy láthat mindent élni,
De ő nem tud semmit se tenni.

Mert tudta a sors, hogy mi szíve vágya.
Így mindent megadott neki mi nem álma.
Öröké létezhet,
Még hatalmat is élvezhet.
De tudták, hogy nem teszi,
Mert álmát kergeti.

Hogy meghal majd tényleg.
Nem árnyékába él a létnek.
És ezt nem egyedül teszi,
Szívét ez a vágy emészti:
Hogy végre lelke párjához térhet,
És ölelése véget vet a szenvedésnek.

Na ha ti is akkor én is
Forró érzelem
Átélem vagy képzelem?
Fülledt,forró vágy
Megérdemlem...Talán.

Ez csak fülledt erotika
Nincs benne romantika
S ha a Nap nyugodni tér
Fellángol a szenvedély.

Érzem a tested
Forró a véred
Kegyetlen vagy végig
Kitartok mégis

Ez csak fülledt erotika
Nincs benne romantika
S ha Nap nyugodni tér
Fellángol a szenvedély

Sötét magányos éj
Már nem fűt a szenvedély
Újabb társra vágyom
De mindez csak álom

Ez csak fülledt erotika
Nincs benne romantika
A Nap már nyugodni tért
De nem lángol a szenvedély

Anno amikor még javában vampire szerepjátékoztam ez volt az első és egyben az utolsó "vámpír" versem. XD
Jó volt visszaolvasni, megosztom hát veletek is.

Azon az éjjen


Régés-régen zord időkben,
Telihold volt úgy emlékszem,
Azon az éjjen.
Erős szelek körülöttem,
Futkostak a levegőben.

Ott állván egy öreg sírnál,
Ismerős érzet szála reám.
Azon az éjjen
Valami vagy valaki mögöttem,
Meg-megrezdült a hűs levegőben

Lassan félve hátranézve,
Szemem sarkában mintha valami rezdülne,
Azon az éjjen
"Macska, lehett vagy madár" ,
Nem látván semmit visszafordultam hát.

A szél enyhült, majd megállt. Szépen.
Valami moccant egy távoli sövényen!
Azon az éjjen.
Hidegebb lett mióta jöttem,
Óvatosan körbenéztem.

És ott állt Ő. Haloványan, egymagában.
Fogát ajkába vájva, állat felszegve nézett:
A prédára.
Halkan felém sugta: "Várj, várj meg kérlek... "
Hangja mint egy csodás ének,
Sötét, hosszú haja mint a tenger. Az éj tengere.
Végtelen és eleven mely lassan elnyel engem.
Eleven.

Bennem messzi ösztön felsikoltott,
De ín s tudat csődöt mondott
Azon az éjjen.
Szívem mint megannyi dob ugy kalapált,
A félelemtől vagy hogy láthatok egy Csodát?

Pillanatra eltünődtem, mire feleszméltem
tekintete márcsak újnyira volt tőlem
s így szólt: "Visszajötem"
Azon az éjjen
Fehér bőre sápadtan ragyogott,
Alakja Menny, mit Angyal faragott.

Úgy éreztem hogy örökre, átölelt az ezüst Hold alatt,
Karjában csüngtem, mint farkas száján az utolsó falat
Azon az éjjen
Könyezve csókoltam ahol értem, de a fájdalomra,
Mely villámként csapott le torkomra, még most is emlékszem.


Vérem ítta szomjazva, szinte kértem,
mind jobban áramlott ki vöröslő létem,
Azon az éjjen
Elhullajtva porba hulltam,
Szemében futott le múltam
Majd ölébe fektette sápadt arcomat,
Elragadni készült sárból tapasztott világomat.

Elhagyott erőm, kedvesem eltemetett,
életem, s lelkem semmibe veszett.
Azon az éjjen
Újra átélem: lassan magamhoz térek,
távolban hívogató angyalének,

Emlékszek amíg csak élek,
attól a perctől fogván már nem félek.
Azon az éjjen
A Halált látom, közel hajól
kezében csodás kristályt markól


Mögötte égig érő tüzek,
körülötte táncolnak alvilági szüzek,
Fülembe halkan, mélyről dalol
"Kinek nincs halála, jobban lakol.
Hová leszel, ott
Nincsen hideg, nincsen már szél,
végső reményt sugalló érv,
Nincsen sóhaj, nincsen pára,
az utolsó szóval örökre elszálva,
Nincsen könny, nincsen mosoly,
csak az éjszaka mi egyedül komor
Nincsen öröm és nincsen bánat,
csak a megnyugvás. De az is fáradt."

Lassan, béklyótól már szabadon, lebegek elfele,
Alattam megfáradt, könnyező holtak serege,
Azon az éjjen
Utoljára integetnek tán felfele, reményüket kifejezve
Hogy ugye még nincs minden elveszve,
Hogy elviszem keserű arcukat oda,
Hol rájuk is vár majd egy végső Csoda,

Oda, hol várnak a régi társak, szép emlékek,
És hol nem vísítanak rájuk randa rémek,
Azon az éjjen
E képek csokorbafonva, sóhajtozva várnak rájuk,
De nekik csak némán járt a szájuk
Hisz az ott még nem az ő világuk.

Valami megragad, és citál vissza!
Holt szerelmem még vérem issza!
Azon az éjjen
Édes nektár éri számat
Mely széltől már rég kiszáradt,

Lassú érzet: az új élet lopakodva, kúszva jött,
Felállt, s Halállal kezetfogván nevetve elköszönt,
Azon az éjjen
Hallhatatlan halott lettem,
Kárhozott lett tiszta lelkem.

Ott feküdt gyötört, törött testem,
kiterülve szépen, csendben
Azon az éjjen
Mint egy eldobott lassan hervadó rósza,
Melyre rovar nem száll már, s fel nem vesznek,
Soha.


Elúszván a lankadt árnyakban,
Seraphok legyintettek bágyadtan,
Azon az éjjen
De egyikőjük szomorúan közel hajol
Könyörögve , sírva a fülembe dalol:
"Kinek nincs halála, jobban lakol.
Hová leszel, ott
Nincsen hideg, nincsen már szél,
végső reményt sugalló érv,
Nincsen sóhaj, nincsen pára,
az utolsó szóval örökre elszálva,
Nincsen könny, nincsen mosoly,
csak az éjszaka mi egyedül komor
Nincsen öröm és nincsen bánat,
csak a megnyugvás. De az is fáradt."

De most itt állok Ő vele kéz a kézben,
Eltünődve a mai halandó nemzedéken,
Ezen az éjjen
Régen kiontott tengernyi, mára szikadt véren,
Múltba fulladt számtalan sajgató emléken.

Minden éjjel előjövünk rothadó Tudattal,
Örök szerelem van, míg el nem jön a hajnal.
Csak egymásnak vagyunk,
Hallkan, csábosan egymásra kacsintva vadászunk
Hisz ez maradt kiolthatatlan, kéjes vágyunk.

Most is téged lesünk éppen, ott vagyunk minden résben
Minket halassz a fekete, nyírkos sötétben,
S eljön majd a végső éjszaka,
Mikor előlépünk, előttünk házad ajtaja
Finoman rákopogunk, csendesen az árnyakban megvárunk
S mikor kilépsz a rövid estére, Halálloddal csillapul étvágyunk.